1. rész - A Hazaút

Nincs is jobb érzés annál mint amikor felkelsz, ránézel az órára és látod, hogy alig harminc perced van összepakolni a cuccaid, felöltözni és eljutni a repülőtérre. Igen, ez velem gyakran előfordul, de ma pont nem tervezek elaludni - ami részben az ébresztőnek köszönhető -, mivel erre a napra várok már két hónapja: Végre hazalátogathatok a szüleimhez. Ez a nap nekem nagyon sokat jelent, ugyanis nem nagyon tudok a szüleimmel és a barátaimmal lenni, ami főleg a munka miatt van, de emellett még az is közre játszik, hogy a szülőhazám a világ másik végen található. Utoljára két éve láttam őket, amikor is  sikerült annyi pénzt spórolnom, hogy haza tudjak menni, és igaz hosszú idő elteltével, de most ismét láthatom őket... Persze ehhez el kéne érnem a repülőgépet. Már épp lépnék ki a lakásból, amikor megcsörren a telefonom: Kris az.
- Szia. Nem tudnál később visszahívni? - tudnám le ennyivel, de ahogy őt ismerem,  biztos, hogy most is csak azért hív, mert nincs más, akit nyaggathatna. Imádom őt,  meg minden, de azért van egy határ, amit néha képes átlépni. Amikor Londonba költöztem, nem nagyon volt senki, akivel el tudtam volna lenni, de jött ő, és egyből megtaláltuk a közös hangot. Hamar barátok lettünk, és be kell vallanom, hogy habár az idegeimre tud menni, ő a legeslegjobb barát, akit kívánni lehet. Mindig megbeszéljük, ha valamelyikünknek valami gondja vagy problémája van, és általában ezt séta közben szoktuk megvitatni a parkban, mert neki az a kedvenc helye és mivel mindenkivel engedékeny vagyok, ezért mindig bele megyek.
- Szia. Már megint rosszkor hívlak?
- Igen. Kábé negyvenöt perc múlva indul a repülőm, és még nem vagyok ott, szóval most rohanok le a lépcsőn, hogy fogjak egy taxit.
- Kétlem, hogy ennyi idő alatt odaérnél, de azért sok sikert.
- Köszi, szia - meg sem várom, míg ő is elköszön, már nyomom is ki.
Tudom, hogy kicsit bunkó vagyok vele, de már rég óta ismer, szóval ő már hozzászokott. Miután sikerül egy taxit fognom, elhadarom a sofőrnek az úti célom, aki padlógázzal hajt a repülőtér felé, minek köszönhetően a reggelim majdnem az ölemben végzi, de szerencsére ez nem következik be. Hál' Istennek épségben megérkezek, majd a bőröndök kipakolása után gyorsan besietek, hogy megnézzem, hány percem van a repülő indulásáig. Gyors becsekkolok, majd az ellenőrző kapuhoz sietek, hogy gyorsan legyek túl a biztonsági ellenőrzésen és mehessek már. Szerencsére ez hamar meg van, de a motozás még vissza volt, aminek még csak a nevétől is kiráz a hideg, ugyanis ki ne szeretné azt, hogy körbe taperolják mindenhol? Jó, mondjuk ha cuki a gyerek, akkor talán nincs baj...csak nálam van.
Gyerekkorom óta, ha egy számomra helyes fiú hozzám ér, abba mindig belepirulok, amit a középiskolában nem néztek jó szemmel, ezért nem sok barátom volt, de nem is kellett, mert jól el voltam egyedül is.

Bele telik kis időbe, mire a hatvan járat közül kiszúrom London - Dél-Koreát, ami negyed óra múlva indul, és még meg kéne keresnem a beszállókaput. Még van egy kis időm, de valaki megint azt szeretné, hogy lekéssem a gépet, ugyanis ismét csörög a telefonom. Most anya az, így kivételesen fel is veszem.
- Szia Bacon, mikorra érsz már ide? - Nyújtotta el a köszönést az egyik kedves barátom, aki tudja, hogy mennyire utálom ha így szólít.
- Megmondtam, hogy ne hívj így. Amúgy meg szia, még nem tudom. Szerintem olyan reggel fél nyolc körül. Ennyire hiányzok? - kérdezem mosolyogva mert tudom, hogy mennyit görcsöl azon, mikorra érek oda.

Mina még a gyerekkori legjobb barátom és habár már nem látjuk annyit egymást, még mindig tartjuk a kapcsolatot. Emlékszem arra a pillanatra amikor megtudta, hogy Londonba költözök. Szinte könyörgött nekem, hogy ne menjek mert nem fogja tudni elviselni a távollétem. Az első néhány hónapban nem is ment dolgozni aminek következménye az lett, hogy kirúgták, de hamar talált másik munkát, még pedig a szüleim éttermében. Anyával gyorsan összebarátkozott sőt mitöbb, barátnők lettek ami kissé bizarr.

- Igen, nagyon. Már alig várom, hogy megérkezz. - Hallani lehet hangjában az örömöt és az izgatottságot amit teljesen megértek. - És mit szólsz anyukád ajánlatához?
- A mihez? - lepődök meg hirtelen, ugyanis nekem semmilyen ajánlatról nem beszélt senki. Úgy látszik, hogy anyukám elfelejtett egy fontos információt közölni velem.
- Még nem mondta el? Akkor majd ő közli veled, nem akarok ünneprontó lenni. De azt tudnod kell, hogy én örülnék ha elfogadnád. - Szerintem a mosolya egy pillanatra sem tűnik el arcáról, hangjából ítélve meg már ugrál örömében.
- Mina, miben sántikál anyám? - Hisztizek, mint egy nyolc éves és megpróbálom belőle kiszedni, hátha jutok valamire.
- Majd tőle megtudod. - Ki vagyok segítve...
- Ne titkolózz a legjobb barátod előtt, mert rossz vége lesz. Amúgy meg lehet, még alszok egy kicsit a gépen, hátha segít.
- Oké Bacon, szép álmokat. - Egyszer még megölöm ezt a lányt.
- Várj, miért anyám telefonjáról hívtál?
- Mert az enyém az öltözőben maradt és anyukád pont bent volt a konyhában.
- Jó de most már tényleg megyek aludni. Szia.
- Szia. A reptéren várni fogok rád.

Még épp hogy elcsípem a stewardesst, akinek szerintem megesik a szíve rajtam, ugyanis a papucsom pont futás közben indult bomlásnak, így egy eléggé nagyot esve vetődök a középkorú nő elé.
- Jó napot... Itt a beszállókártyám - mutatom fel neki az utazásomhoz szükséges papírt, majd miután leolvassa a vonalkódot róla, visszaadja és a kijelölt ülést elfoglalva nyugszom le, és lehunyva a szemem, próbálok még kicsit  aludni.

"- Hölgyeim és uraim. Technikai okok miatt járatunk előreláthatólag egy órával később indul. Megértésüket köszönjük."

Na, most van elegem ebből a napból. Már kelnék fel a helyemről, amikor egy számomra ismeretlen férfi nekem jön, ezzel rám öntve az éppen fogyasztott kávéját, ami még forró is. Egy kicsit - nagyon - hangosan felkiáltva próbálom a pólómat legyezni, hogy valamennyire hűljön ki a rá borított kávé, de ez nem segít sokat.
- Úr Isten, ne haragudj, nem vettelek észre - próbál rajtam ő is segíteni, aminek következtében én ráesek az ülésre, mire reflexből a férfi pólóját elkapva rántom magammal, ezzel elérve azt, hogy rám essen. Kissé kellemetlenül érzem magam, ahogy a többi szempár minket néz, de a rajtam fekvő férfi csak elmosolyodik, majd feláll és felsegít engem is.
- Sajnálom, csak reflexszerűen cselekedtem, de nem akar-
- Semmi baj, megértem. Ismerős a helyzet - vág a szavamba, majd elkezd kuncogni, gondolom visszaemlékezve, amikor ő járt így. - Kim Junmyeon vagyok - hajolt meg illedelmesen, ami viszonzok is.
- Byun Baekhyun. Bocsi, de most ha nem gond, megpróbálom letörölni magamról a kávét - táskámért nyúlva próbálok előhalászni egy zsebkendőt, de úgy tűnik reggel elfelejtettem bepakolni. Tipikus én...
- Tessék - kezét félém nyújtva akarja a tudtomra adni, miszerint van nála zsepi, ami csak arra vár, hogy elfogadva vegyem el tőle.
- Köszönöm - elvéve tőle, megtörlöm a pólóm, de ezzel csak azt érem el, hogy összemaszatolom.
- Nem baj, ha ide ülök?
- Dehogyis - mondom, miközben még mindig a kávé foltot törölgetem.
- És miért mész Koreába ? - Teszi fel a kérdést beszélgetést kezdeményezve, és mivel szimpatikus, így belemegyek.
- Hazalátogatok a szüleimhez. És te ?
- Ja, szóval te Angliában laksz ? Én nyaralni voltam.
- Igen , már majdnem 2 éve itt lakok. Na, az szuper.
Idő közben fel se tűnik, hogy koreaiul társalgunk. Fogalmam sincs, hogy ő milyen származású, csak annyit tudok megállapítani, hogy ő is ázsiai.
- És te mivel foglalkozol ? - Veti fel a kérdést. Nem gondoltam, hogy érdekelni fogja.
- Asszistens vagyok. - Legyen elég ennyi... - És te ?
- Én szakács vagyok egy étteremben. Kicsit unalmas de elviselhető. Na de én most megyek, még meg kell keresnem a helyemet.
- Rendben, örültem a beszélgetésnek. - köszönök végül Junmyeontól, bár nem nagyon jegyeztem meg a nevét, és megpróbálok pihenni egy kicsit, amíg megérkezünk.

Nem tudom mikor aludtam el, de amikor felkelek, alig három óra van vissza az útból. Egy örökkévalóságig tart mire a gép landol, de amint kilépek az ajtaján, a bőröndjeimet kezdtlem el keresni. Mikor meglátom a két csomagomat, azonnal kiveszem a csomagtérből, de laptop táskámat nem találom sehol, így kezdek kicsit pánikba esni, ugyanis azon van minden fontos dolog. Fél óra után már tényleg kezdek aggódni, így a recepcióra sietek, hogy kérdezősködjek a laptop táskám hollétéről, ahol elmondják hogy egy kissebb keveredés történt, de ne izguljak miatta. Olyan öt perc elteltével már kezemben tudhattam a táskát és már lépnék ki a repülőtér bejáratán, amikor is egy boldog és izgatott Minába botlok. Esküszöm, néha rosszabb, mint egy sasaeng.