2. rész - Mina "Örömhíre"

- Megjöttem! - robban be az ajtón egy boldog Mina, minek következtében majdnem leesek az ágyról. Elméletileg bevásárolni ment, hogy csináljon nekünk reggelit, bár ahogy elnézem, inkább csak magának fog.
- Ez elég lesz mindkettőnknek? - kérdeztem bizakodva, mert egy szatyor, benne minden olyan cuccal, amit ő szeret, nem arra enged következtetni, hogy nekem is vett volna valamit.
- Ja, te is reggeliznél? - A legjobb barát...
- Ha nem akarod hogy éhen hajlak, akkor igen, szeretnék.
- Nyugi, csak vicceltem. Már előre bevásároltam neked tegnap. Amúgy, később eljössz velem anyudék éttermébe, mert be akarlak mutatni pár barátomnak - mondja el egy szuszra, majd elkezd kipakolni és a reggelinket elkészíteni. Főzés téren viszonylag sokat fejlődött, ugyanis most nem gyújtotta ránk a konyhát, ami már jó jelnek számít, de részben anyámnak is köszönhető, mert ő vette fel szakácsnak.
- Muszáj? Tudod, hogy nem vagyok az a nagyon barátkozós típus, itthon meg el vagyok - próbálok hadakozni, elvégre tényleg nem ment az ismerkedés semmilyen téren, Kris is csak azért lett a barátom, mert ő lógott egyfolytában a nyakamon.
- Igen, muszáj. Amúgy is, tök jó fejek. Meglátod, hogy jó lesz. - Úgy tűnik, nincs más választásom.

Reggeli után most tévét nézünk, nekem meg eszembe jut, hogy folytatnom kell egy prezentációt,  hogy mire visszaérek Londonba, kész legyen, de Mina úgy elpakolta a cuccaimat, hogy szinte semmit sem tálalok meg. Mikor tegnap reggel megérkeztem, azt mondta, hogy nála fogok lakni egy kis ideig, mert a szüleim felújítást a lakást és nem férnék el. Szép, nagy a lakása és egy csendes, külvárosi kis helyen van eldugva, ami kifejezetten jól jön nekem. Nem szeretem a hangos, autóktól nyüzsgő belvárost, de Londonban nincs más választásom, minthogy a város kellős közepén lakjak.
Viszonylag barátságos a lakás, a konyhában a falak fehérek, a mosogatónál már csempézett, ami szép mozaikos, a nappaliba egy barna fotel foglal helyet az ajtóval szemben, a szekrények a tévé, illetve az ajtó mellett, a falak meg rózsaszínes színűek.

- Mina, hova raktad a laptop táskámat?
- A tévé alatti kis szekrényben van. - Mire itt megtalálom, este lesz... Hogy tud ez a lány ennyi ruhát betömni ide? Ráadásul a táskámat nem is tálalom itt, úgyhogy biztos máshova pakolta.
- Itt nem találom. - Feláll, majd ide jön és a ruhák közötti, alig fél centis résből kihúzza a táskámat. Felettéb érdekes megoldás.
- Tessék, csak jobban be kéne nézni.
- Mégis, hogy a francba tálaltam volna meg, ha egy három milliméteres lyukba begyömöszölöd?! - kérdezem immár röhögve a tényen, de nem válaszol, hanem visszaül tévét nézni.
Én is kényelmesen visszafekszem és a gépemet kezdem el kibontani a táskából. Miután ez is megvan, bekapcsolom, ám legnagyobb meglepésemre nem az én fiókomat adja ki...
- Ne, ne, ne. Ilyen nincs! - pánikolok be a másodperc törtrésze alatt, és ahelyett, hogy Mina segítene, csak ül és rajtam kuncog.
- Mi van Baek? Balfaszkodsz? - Már vártam, hogy mikor kezd el csesztetni, mert ha hazajövök, nincs olyan alkalom, amikor ne piszkálna.
- Ez nem az én laptopom! Valaki elcserélte! - Ekkor ugrik be az, hogy amikor nem tálaltam a repülőtéren, ott is azt mondták, hogy keveredés volt. Tehát ezek szerint valaki más gépe van nálam...
- Nyugi Baek, meg fogjuk találni a tiéd is... Csak gőzöm sincs, hogyan. - Most aztán megnyugtatott.
Mina tanácsára - miszerint nézzük meg, hogy mi a felhasználó neve, hátha segít valamit -, megnézzük, hogy hány fiók van rajta. Csak egyet tálalunk, amit rögtön felismer, csak nem tudja, hogy honnan ismerős neki. Az emberünk felhasználóneve pcy92, ami nem segít valami sokat.

Végül inkább hagyjuk az egészet, és elmegyünk az étterembe, bár nem nagyon akarok, de legalább láthatom a szüleimet. A megérkezésem után nem az otthonom volt a cél állomás - mert ugye most ők újítják a lakást, bár nem tudom, minek -, hanem Mina lakása, így csak most fogok velük először találkozni. Az út egy kicsit - nagyon - hosszúra sikeredik, mert Minának útközben jutott eszébe, hogy jégkrémet egyen, így egy kerülőúton folytatjuk utunkat.
A hosszas és kimerítő séta után végre beérünk a belvárosba - mert ez a lány lusta buszjegyet venni, inkább sétál húsz kilométert, annak ellenére, hogy az út nem is volt annyi -, ahol még tíz perc bóklászás után betérünk a most viszonylag csendes kis üzletbe. Nagyon szép és puccos étterem, ahol az ember azt hiszi, hogy csak a gazdagok ehetnek itt, mert úgy van minden kialakítva. Vörös padlószőnyeg , amitől úgy érzem magam, mintha egy Hollywoodi filmbemutatón lennék, az asztalokon hófehér abroszok, amikhez képest Hófehérke maga a sötétség, vajszínű falak, amik szerintem még csak a vaj szín közelébe sincsenek, de ha ez boldoggá teszi őket, ám legyen. Ez a hely viszonylag népszerűnek számít, és általában sokan szoktak itt ebédelni, de ma elég gyér a hangulat.
A szüleim akarata ellenére én nem a családi vállalathoz szerettem volna csatlakozni, ezért is mentem Londonba, ahol eddig minden jól alakul. Anyám mindig próbál győzködni, természetesen sikertelenül, de ő sose adja fel.

- Baekhyun, dragám, de hiányoztál - támad le anyukám, amint beérünk az irodájába, amit követ egy hatalmas cuppanós puszi - fuj -, végül pedig odatessékel minket a vendég székekbe.
- Anya, még meg se érkeztünk, legalább hadd vetkőzzünk le. - Ma kifejezetten hideg van odakint, ezért én kettő pulcsit is felhúztam, biztos, ami biztos. Nem szeretem a hideget, megfázni meg még annyira se.
- Jól van, kisfiam. És mesélj, mi a helyzet Londonban? - Egy eléggé hosszú és unalmas beszélgetés után - ugyanis anyukámnak be ben állt a szája -, Mina felveti az ötletet, hogy vezessenek körbe a konyhán, mert szeretnének engem bemutatni pár embernek. Ebből semmi jó nem fog kisülni.
Először a zöldség pucolóhoz vezetnek, ahol két, nekem viszonylag fiatal lány bontja szét a salátát, közben beszélgetve.
- Baek, ők itt Yoona és Yoon Shin. Lányok, ő Baekhyun - mutat be a lányoknak és egy gyors "Örülök, hogy megismerhettelek benneteket" után a konyhán kötünk ki, ahol egyből szemet szúr az egyik szakács gyerek. Ez az a srác, aki nekem jött a repülőn...
- Ők itt a szakácsok. Jisoo, HaJin, Wooyoung, SeoRin, SooYoung és Junmyeon.
- Mi már egyszer találkoztunk - közli mosolyogva, mire Mina felvont szemöldökkel néz rám, gondolom válaszra várva, hogy honnan ismerhetem én a szakács gyereket.
- Ó igen, azt a repülőutat nem lehet elfelejtni - erre a mondatomra mindketten elvörösödünk, jót nevetve a lány az oldalamon. Elköszönve a többiektől, még hátra megyünk a raktárhoz, ám útközben egy elég magas, és ugyancsak fiatal srác jön nekem, ezzel kiejtve a kezéből azt a három darab zöldséget, amit a konyhába tervezett vinni.
- Sajnálom, nem láttam, hogy jössz. - Hajolt meg előttem, majd az elejtett dolgokat kezdte el felszedni, de egy pont a lábam előtt esett le, így azt felvéve adtam neki vissza, hogy mehessen végezni a dolgát. - Köszönöm - kapta ki a kezemből az uborkát és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Nem tudtam mire vélni a hirtelen felszívódását, elvégre nem is voltak sokan. Egy másodpercig érezhettem puha tenyerét az enyémhez simulni, sötétbarna szemei pedig olyan...
- Baekhyun! Hahó! Megint elpirultál - zökkent ki gondolataimból legjobb barátom, így csak egy fejrázást követően megyek Mina után, mert anyumnak van egy fontos mondanivalója számomra. Ismét kezdek félni.
Vissza érve az irodába, édesanyám bele kezdett a mondandójába, ami még érdekes is lenne, ha nem tenne bele csupa felesleges információt, aminek szerintem semmi köze nincs ahhoz, amit mondani akar, de mint mondtam, anyámnak be nem áll a szája. Néha-néha ránézek Minára, aki csak a szája sarkát rágja, és szeméből tisztán kiolvasható a türelmetlenkedés.
- Szóval, Baekhyun - ismételten jön a duma parti. -,apáddal és a bátyáddal  elbeszélgettünk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy szeretnénk, ha itt maradnál Koreában.
- Én is anya, hidd el, de ott van a munkám, a lakásom, és már kezdem megszokni a...
- Elég fiam. - Vág a szavamba anyukám, aminek már most értem, hogy nem lesz jó vége. - Mina is igazat adott nekünk, így a következő megoldást választottuk: Itt maradsz Dél-Koreában és csatlakozol a családi vállalathoz!

1. rész - A Hazaút

Nincs is jobb érzés annál mint amikor felkelsz, ránézel az órára és látod, hogy alig harminc perced van összepakolni a cuccaid, felöltözni és eljutni a repülőtérre. Igen, ez velem gyakran előfordul, de ma pont nem tervezek elaludni - ami részben az ébresztőnek köszönhető -, mivel erre a napra várok már két hónapja: Végre hazalátogathatok a szüleimhez. Ez a nap nekem nagyon sokat jelent, ugyanis nem nagyon tudok a szüleimmel és a barátaimmal lenni, ami főleg a munka miatt van, de emellett még az is közre játszik, hogy a szülőhazám a világ másik végen található. Utoljára két éve láttam őket, amikor is  sikerült annyi pénzt spórolnom, hogy haza tudjak menni, és igaz hosszú idő elteltével, de most ismét láthatom őket... Persze ehhez el kéne érnem a repülőgépet. Már épp lépnék ki a lakásból, amikor megcsörren a telefonom: Kris az.
- Szia. Nem tudnál később visszahívni? - tudnám le ennyivel, de ahogy őt ismerem,  biztos, hogy most is csak azért hív, mert nincs más, akit nyaggathatna. Imádom őt,  meg minden, de azért van egy határ, amit néha képes átlépni. Amikor Londonba költöztem, nem nagyon volt senki, akivel el tudtam volna lenni, de jött ő, és egyből megtaláltuk a közös hangot. Hamar barátok lettünk, és be kell vallanom, hogy habár az idegeimre tud menni, ő a legeslegjobb barát, akit kívánni lehet. Mindig megbeszéljük, ha valamelyikünknek valami gondja vagy problémája van, és általában ezt séta közben szoktuk megvitatni a parkban, mert neki az a kedvenc helye és mivel mindenkivel engedékeny vagyok, ezért mindig bele megyek.
- Szia. Már megint rosszkor hívlak?
- Igen. Kábé negyvenöt perc múlva indul a repülőm, és még nem vagyok ott, szóval most rohanok le a lépcsőn, hogy fogjak egy taxit.
- Kétlem, hogy ennyi idő alatt odaérnél, de azért sok sikert.
- Köszi, szia - meg sem várom, míg ő is elköszön, már nyomom is ki.
Tudom, hogy kicsit bunkó vagyok vele, de már rég óta ismer, szóval ő már hozzászokott. Miután sikerül egy taxit fognom, elhadarom a sofőrnek az úti célom, aki padlógázzal hajt a repülőtér felé, minek köszönhetően a reggelim majdnem az ölemben végzi, de szerencsére ez nem következik be. Hál' Istennek épségben megérkezek, majd a bőröndök kipakolása után gyorsan besietek, hogy megnézzem, hány percem van a repülő indulásáig. Gyors becsekkolok, majd az ellenőrző kapuhoz sietek, hogy gyorsan legyek túl a biztonsági ellenőrzésen és mehessek már. Szerencsére ez hamar meg van, de a motozás még vissza volt, aminek még csak a nevétől is kiráz a hideg, ugyanis ki ne szeretné azt, hogy körbe taperolják mindenhol? Jó, mondjuk ha cuki a gyerek, akkor talán nincs baj...csak nálam van.
Gyerekkorom óta, ha egy számomra helyes fiú hozzám ér, abba mindig belepirulok, amit a középiskolában nem néztek jó szemmel, ezért nem sok barátom volt, de nem is kellett, mert jól el voltam egyedül is.

Bele telik kis időbe, mire a hatvan járat közül kiszúrom London - Dél-Koreát, ami negyed óra múlva indul, és még meg kéne keresnem a beszállókaput. Még van egy kis időm, de valaki megint azt szeretné, hogy lekéssem a gépet, ugyanis ismét csörög a telefonom. Most anya az, így kivételesen fel is veszem.
- Szia Bacon, mikorra érsz már ide? - Nyújtotta el a köszönést az egyik kedves barátom, aki tudja, hogy mennyire utálom ha így szólít.
- Megmondtam, hogy ne hívj így. Amúgy meg szia, még nem tudom. Szerintem olyan reggel fél nyolc körül. Ennyire hiányzok? - kérdezem mosolyogva mert tudom, hogy mennyit görcsöl azon, mikorra érek oda.

Mina még a gyerekkori legjobb barátom és habár már nem látjuk annyit egymást, még mindig tartjuk a kapcsolatot. Emlékszem arra a pillanatra amikor megtudta, hogy Londonba költözök. Szinte könyörgött nekem, hogy ne menjek mert nem fogja tudni elviselni a távollétem. Az első néhány hónapban nem is ment dolgozni aminek következménye az lett, hogy kirúgták, de hamar talált másik munkát, még pedig a szüleim éttermében. Anyával gyorsan összebarátkozott sőt mitöbb, barátnők lettek ami kissé bizarr.

- Igen, nagyon. Már alig várom, hogy megérkezz. - Hallani lehet hangjában az örömöt és az izgatottságot amit teljesen megértek. - És mit szólsz anyukád ajánlatához?
- A mihez? - lepődök meg hirtelen, ugyanis nekem semmilyen ajánlatról nem beszélt senki. Úgy látszik, hogy anyukám elfelejtett egy fontos információt közölni velem.
- Még nem mondta el? Akkor majd ő közli veled, nem akarok ünneprontó lenni. De azt tudnod kell, hogy én örülnék ha elfogadnád. - Szerintem a mosolya egy pillanatra sem tűnik el arcáról, hangjából ítélve meg már ugrál örömében.
- Mina, miben sántikál anyám? - Hisztizek, mint egy nyolc éves és megpróbálom belőle kiszedni, hátha jutok valamire.
- Majd tőle megtudod. - Ki vagyok segítve...
- Ne titkolózz a legjobb barátod előtt, mert rossz vége lesz. Amúgy meg lehet, még alszok egy kicsit a gépen, hátha segít.
- Oké Bacon, szép álmokat. - Egyszer még megölöm ezt a lányt.
- Várj, miért anyám telefonjáról hívtál?
- Mert az enyém az öltözőben maradt és anyukád pont bent volt a konyhában.
- Jó de most már tényleg megyek aludni. Szia.
- Szia. A reptéren várni fogok rád.

Még épp hogy elcsípem a stewardesst, akinek szerintem megesik a szíve rajtam, ugyanis a papucsom pont futás közben indult bomlásnak, így egy eléggé nagyot esve vetődök a középkorú nő elé.
- Jó napot... Itt a beszállókártyám - mutatom fel neki az utazásomhoz szükséges papírt, majd miután leolvassa a vonalkódot róla, visszaadja és a kijelölt ülést elfoglalva nyugszom le, és lehunyva a szemem, próbálok még kicsit  aludni.

"- Hölgyeim és uraim. Technikai okok miatt járatunk előreláthatólag egy órával később indul. Megértésüket köszönjük."

Na, most van elegem ebből a napból. Már kelnék fel a helyemről, amikor egy számomra ismeretlen férfi nekem jön, ezzel rám öntve az éppen fogyasztott kávéját, ami még forró is. Egy kicsit - nagyon - hangosan felkiáltva próbálom a pólómat legyezni, hogy valamennyire hűljön ki a rá borított kávé, de ez nem segít sokat.
- Úr Isten, ne haragudj, nem vettelek észre - próbál rajtam ő is segíteni, aminek következtében én ráesek az ülésre, mire reflexből a férfi pólóját elkapva rántom magammal, ezzel elérve azt, hogy rám essen. Kissé kellemetlenül érzem magam, ahogy a többi szempár minket néz, de a rajtam fekvő férfi csak elmosolyodik, majd feláll és felsegít engem is.
- Sajnálom, csak reflexszerűen cselekedtem, de nem akar-
- Semmi baj, megértem. Ismerős a helyzet - vág a szavamba, majd elkezd kuncogni, gondolom visszaemlékezve, amikor ő járt így. - Kim Junmyeon vagyok - hajolt meg illedelmesen, ami viszonzok is.
- Byun Baekhyun. Bocsi, de most ha nem gond, megpróbálom letörölni magamról a kávét - táskámért nyúlva próbálok előhalászni egy zsebkendőt, de úgy tűnik reggel elfelejtettem bepakolni. Tipikus én...
- Tessék - kezét félém nyújtva akarja a tudtomra adni, miszerint van nála zsepi, ami csak arra vár, hogy elfogadva vegyem el tőle.
- Köszönöm - elvéve tőle, megtörlöm a pólóm, de ezzel csak azt érem el, hogy összemaszatolom.
- Nem baj, ha ide ülök?
- Dehogyis - mondom, miközben még mindig a kávé foltot törölgetem.
- És miért mész Koreába ? - Teszi fel a kérdést beszélgetést kezdeményezve, és mivel szimpatikus, így belemegyek.
- Hazalátogatok a szüleimhez. És te ?
- Ja, szóval te Angliában laksz ? Én nyaralni voltam.
- Igen , már majdnem 2 éve itt lakok. Na, az szuper.
Idő közben fel se tűnik, hogy koreaiul társalgunk. Fogalmam sincs, hogy ő milyen származású, csak annyit tudok megállapítani, hogy ő is ázsiai.
- És te mivel foglalkozol ? - Veti fel a kérdést. Nem gondoltam, hogy érdekelni fogja.
- Asszistens vagyok. - Legyen elég ennyi... - És te ?
- Én szakács vagyok egy étteremben. Kicsit unalmas de elviselhető. Na de én most megyek, még meg kell keresnem a helyemet.
- Rendben, örültem a beszélgetésnek. - köszönök végül Junmyeontól, bár nem nagyon jegyeztem meg a nevét, és megpróbálok pihenni egy kicsit, amíg megérkezünk.

Nem tudom mikor aludtam el, de amikor felkelek, alig három óra van vissza az útból. Egy örökkévalóságig tart mire a gép landol, de amint kilépek az ajtaján, a bőröndjeimet kezdtlem el keresni. Mikor meglátom a két csomagomat, azonnal kiveszem a csomagtérből, de laptop táskámat nem találom sehol, így kezdek kicsit pánikba esni, ugyanis azon van minden fontos dolog. Fél óra után már tényleg kezdek aggódni, így a recepcióra sietek, hogy kérdezősködjek a laptop táskám hollétéről, ahol elmondják hogy egy kissebb keveredés történt, de ne izguljak miatta. Olyan öt perc elteltével már kezemben tudhattam a táskát és már lépnék ki a repülőtér bejáratán, amikor is egy boldog és izgatott Minába botlok. Esküszöm, néha rosszabb, mint egy sasaeng.